Egy évvel ezelőtt a lányom férjhez ment. Rögtön meg kell mondanom, hogy a vőlegénye már az első találkozáskor nem tetszett, nem volt a kedvemre való. Nem az a lényeg, hogy vidéki, hanem az, hogy nem a lányom párja, egyszerűen nem illik hozzá.
A lányom kitüntetéssel végzett az egyetemen, piros diplomája van, egy neves cégnél dolgozik, magas a fizetése. A vejem nem tanult, nem dolgozott az iskola után, és most sem dolgozik, azt mondja, egy fillérért sem fog szántani. Egész nap a kanapén fekszik és tévét néz. Egyet nem értek, hogy a lányom hogyan tudott beleszeretni. Az esküvő után az én egyszobás lakásomban kezdtek lakni.
Három lakásom van, két egyszobás és egy háromszobás. Én magam az egyszobás lakásban lakom, a háromszobás lakást pedig kiadom. Egyedül élek, és jól érzem magam az egyszobás lakásban. A lányomnak nem jelentettem be a lakást, így ha a vejem úgy dönt, hogy elköltözik, akkor nem fog tudni igényt tartani a lakásra.
Jól élek, jó jövedelmem van. A lányom is jól keres, soha nem kért tőlem pénzt. Soha nem mentem el hozzájuk, nem látogattam meg őket. A lányom magától jön, de már ritkán hívjuk egymást. Mostanában vettem észre, hogy a lányom elkezdett gyakrabban jönni és telefonálni. Azonnal sejtettem, hogy valami baj van. És igazam is lett.
3 nappal ezelőtt, amikor a lányom velem volt, bevallotta, hogy a férjem szeretne egy gyereket, de azt mondta, hogy szűkös lenne hármunknak egy egyszobás lakásban. Azt akarja, hogy adjam nekik a háromszobás lakást, amit kiadok. Ez nagyon feldühített, dühös voltam.
Nem elég, hogy az én lakásomban lakik, de azt akarja, hogy adjam oda neki a háromszobás lakásomat. Nem volt határa az arcátlanságának. Mondtam a lányomnak, hogy akkor vállaljanak gyereket, amikor a férje már képes lesz eltartani a családot és rendes házat venni, és ne számítson az én kis apróságomra. Szerintem hamarosan el fogja hagyni a lányomat, és őszintén szólva örülni fogok neki. Az idő majd mindent a helyére tesz.
