Én egy menhelyen kötöttem ki, az öt hónapos húgom pedig egy csecsemőotthonban. Egészen addig, amíg egy hónappal később el nem jött értünk – az egyetlen rokon, aki a bíróságon mindkettőnk felügyeletét elnyerte.
Ő a mostohaapám unokatestvére volt. Egy 20 éves lány, aki egyetemista volt, felvett minket, és elvitt a városba, ahol tanult; így kerültünk Lvivbe. Elvitt minket egy közös lakásba, ahol szobát bérelt; a szomszédok vigyáztak ránk, amíg ő iskolába és munkába szaladt.
Valahogy bejuttatott egy jó gimnáziumba, és néha magával vitte a húgomat is az órákra és az irodába, ahol részmunkaidőben titkárnőként dolgozott, ha nem volt otthon senki, aki vigyázott volna rá. Nem is emlékszem, hogy aludt volna, mindig fel voltunk öltöztetve, meg voltunk patkolva, meg voltunk etetve, sőt, el voltunk kényeztetve. Beíratott egy csomó klubba, és soha nem hagyott ki egyetlen koncertet vagy versenyt sem,
Ő varrta a nővéremnek és nekem az újévi jelmezeket, amelyek mindig a legszebbek és legszínesebbek voltak. Dühös voltam, amikor a nővérem anyának szólította, minden fiúkkal való kapcsolatát elrontottuk, de ő gyönyörű volt: miattunk nem adott esélyt senkinek. De végül az élete kezdett formát ölteni: nagyszerű karriert épített fel abban a szervezetben, ahol titkárnőként kezdett, megismerkedett egy nagyszerű férfival, aki a nővéremet és engem apaként helyettesített, és gondoskodott rólunk.
Én Finnország egyik legjobb egyetemén tanultam, és ígéretes állásom van, a nővérem pedig Ukrajna legjobb orvosi egyetemére került, és mindent neki köszönhetünk. Sírtam az esküvőjén, és sírtam, amikor először a fiát, később pedig a lányát tartottam a karjaimban. Nemrég halt meg. Ő és a férje vendégségből jöttek haza – és nem sikerült nekik. Én pedig hazarepülök, hogy törlesszem az adósságomat.
