Apám elhagyta a családot, amikor még nagyon kicsi voltam. Nagyanyám és anyám nevelt fel. Apámra egyáltalán nem emlékszem, csak a vezetéknevemet és az apai nevemet kaptam tőle. Igen, és még egy fotó a családi albumban. Gyerekkorom óta csak azt hallottam, hogy senkinek sem kell egy nő gyerekkel.
Nincs esélye a boldogságra. Anyám egyedül élt. A nagyanyám mindig példát mutatott róla. Én nem éltem együtt apámmal, és soha nem volt férfi a házban. Szóval nem tudtam, hogy hiányzik-e valami vagy sem! A barátaim között voltak olyan gyerekek, akikre nézve azt gondoltam, hogy jobb, ha nincs apjuk, mintha lenne. De engem egészen másképp neveltek. A nagymamám és anyám számára a férfi olyasmi, mint egy szent bika. Bármit megtehet, ihat, elmehet szórakozni, nem jön haza este, és egy nőnek a foga között kell cipelnie a papucsát.
Egy nőnek már a gondolattól is boldognak kellene lennie, hogy egy férfi van körülötte. A nagymamám állandóan ijesztgetett és beszélt velem: – „Egy nő férfi nélkül olyan, mint a vízforraló fogantyú nélkül. Senkinek sincs szüksége rá. Mi a családra lettünk teremtve. Itt van az édesanyád, jól van? Kinek van rá szüksége a súlyfelesleggel? A „plusz” alatt magamat értettem. Megpróbálták belém nevelni a szolgai gondolkodást. Részben így is gondoltam.
Amikor a barátom húszévesen megkérte a kezemet, azonnal beleegyeztem. Anyám és nagyanyám boldog volt. Három évvel később elhagytam őt a gyermekemmel. A családi életünk soha nem működött. Anyám és nagyanyám rábeszélt, hogy térjek vissza, kérjek bocsánatot. Megijesztettek, hogy milyen nehéz lesz nekem egy gyerekkel. Elegem lett a családi életből, és úgy döntöttem, hogy a férjem nélkül építem fel az életemet. Elvégeztem az egyetemet, amit a baba után elhagytam.
Munkát vállaltam, és fáradhatatlanul dolgoztam. A munkának szenteltem magam, ami lehetőséget adott arra, hogy ne maradjak otthon és ne hallgassam a nagymamámat. Édesanyám és nagymamám sokat segítettek nekem a babával. A munkám nehéz, de sokat keresek. Vettem egy lakást, egy autót, és most külön élek. Egy évvel ezelőtt találkoztam egy férfival. Hat hónappal később megkérte a kezemet. Nem mondom el, mennyire boldog volt anyám és nagymamám.
Vadim hős lett számukra, mert feleségül vett engem! Anyósom is így gondolta, de a legrosszabb az volt, hogy Vadim is így gondolta. Nálunk laktunk, és normális kapcsolatom volt a lányommal. Egy hónappal később elkezdtünk veszekedni. Először azt hittem, hogy csak meg kell szoknunk egymást. Anyám folyton szemrehányást tett nekem, azt mondta, hogy túlreagálom, és hogy engedjek neki.
Legyek hálás neki, egyszóval imádkozzak érte. Egyszer egy újabb veszekedés során azt mondtam neki, hogy az a kérdés, hogy ki kit visz el, mert ő az én lakásomban lakik. – „Örülj, hogy feleségül vettelek. Ki akarna téged a gyerekeddel együtt?” – mondta, összepakolta a holmiját és elment. Nem mondom el, mit tett anyám és nagyanyám. – „Bocsánatot kell kérned tőle, és vissza kell szerezned. Hogyan fogod felnevelni a lányodat férj nélkül? Nem szabad mindent a pénzben mérni.
Kell, hogy legyen férfi a házban” – próbált tanítani a nagymamám. De én nem vagyok elégedett ezzel a hozzáállással magammal szemben. Nem vagyok olyan dolog, amit elvettek egy gyerekkel, nem én jöttem hozzá, és nem ő vitt el engem. Ő az, aki a házamban lakik. Viszont még nem beszéltünk a válásról, de ha így folytatja, mindenképpen be fogom adni a válókeresetet. És nem fogom megkérni, hogy jöjjön haza.
