Három nappal az újév előtt Szvitlana Szemenivnát meghívta a fia, hogy otthon ünnepelje az ünnepet. Vele és feleségével. Mivel tudta, hogy a menye nem szeret főzni, több ételt is elkészített, ételhordókba csomagolta őket, és mindent egy táskába tett.
December 31-én este taxit hívott: „Miért cipelsz ilyen nehéz terhet?” – háborodott fel a taxisofőr, a kortársa, amikor kivette a kezéből a táskát, hogy betegye a csomagtartóba. Van benne étel – kérdezte a sofőrtől. Az út felénél jártak, amikor megcsörrent az utas telefonja: – Artúr, fiam, már úton vagyok! Időben ott leszek!” – mondta a telefonba.
– „Anya, a következő a helyzet… Meghívtak minket egy étterembe. Az egész irodánk felső vezetése ott lesz.
Ez a lakoma segíteni fog nekem a jövőben. Nem minden alkalmazottat hívtak meg. Kérlek, ne érts félre. Egy ilyen meghívást nem lehet visszautasítani. Kérd meg a sofőrt, hogy vigyen vissza. – Fiam, mondd, hogy csak viccelsz. Olyan régóta készülök, olyan sok finomságot készítettem… – Így van ez, c’est la vie.
Ne haragudj, anyu, és ne légy mérges. Később hívlak. Menj haza. A vidám, ünnepek előtti hangulat elszállt. Sőt, Szvitlana a haragtól könnyekben tört ki. Annyira örült a meghívásnak, hogy nem is emlékezett a fia hangulatára.
Eszébe jutott még néhány alkalom, amikor a fia ugyanígy elárulta őt… „Menjünk vissza” – kérte a sofőrtől. „Történt valami?” – kérdezte a férfi. „Vis maior” – válaszolta szomorúan az asszony. Nincs kedvem egyedül ünnepelni az ünnepet.” – Miért? Majd én elviszem!
De veled – mondta vidáman a sofőr. Aztán szomorúan hozzátette: – Mit gondol, miért jöttem ki ma taxizni? Ugyanazon okból. Nem akarok ma este egyedül otthon maradni! Menjünk el hozzám! Együtt ünnepeljük meg az ünnepet.” »Menjünk!« Szvetlana elmosolyodott. És hozzátette: „Hogy hívnak… Csak két magányos ember találkozik.
