Húsz évvel ezelőtt meghalt az édesanyám, és a hátrahagyott örökség miatt a nővérem és én összeházasodtunk. A férjemmel akkoriban egy ukrajnai kisvárosban éltünk, így nem tudtunk azonnal elmenni a temetésre. Néhány nappal később érkeztünk meg.
A nővérem intézte az összes előkészületet. Amikor édesanyám beteg volt, folyamatosan küldtem pénzt a kezeléséhez, ami nem járt sikerrel. Annyira rosszul éreztem magam, hogy nem beszéltem azonnal a nővéremmel az örökségről. Anyámnak volt egy dácsája és egy lakása, és én nagyon számítottam erre az örökségre. Mivel a férjemmel el akartunk költözni a katonavárosból, jó lett volna, ha lett volna valami ingatlanunk, amit eladhattunk volna. De a nővérem azt mondta, hogy ne forgassam a szemem: „Nem kapsz semmit.
Anya mindent átíratott az én nevemre, mert annyi éven át gondoskodtam róla, és te soha nem voltál ott. Még a temetésre sem jöttél el. Amikor elmondtam neki, hogy pénzt küldtem a kórháznak, nem vett róla tudomást, és megkért, hogy költözzek ki a lakásából. Megijedtem és féltem, nem tudtam, hogyan reagálna a férjem. Végül is ő adta a pénzt a gyógyszerekre, és most semmink sem maradt.
„Az élet majd mindent a helyére tesz, majd meglátod” – mondta a férjem. Megköszöntem a férjemnek a támogatását. Most már mindent elértünk a magunk erejéből, van lakásunk és egy dácsánk. A fiaimnak soha nem volt szükségük semmire. Igaza volt a férjemnek: az élet mindent a helyére tett. Húsz éve nem beszéltem a nővéremmel, de más rokonaimmal tartottam a kapcsolatot. Így egy nap a nővérem felkeresett, és találkozót kért.
Sokat változott, megöregedett és nagyon fáradt volt. Egyértelmű volt, hogy az élet megviselte: „A férjem gyakran iszik, és utána elkezd mindent összetörni, ami a kezébe kerül. Néha kezet emel ellenem. A lányommal és a vejemmel élünk együtt, a fiunknak pedig vettünk egy lakást. Az anyámét eladtuk, és a pénzből vettük meg. Most már csak én dolgozom, Mása szülési szabadságon van, a férje pedig csak szombatonként jár. Az enyém nem marad sehol, mindenhova kergetik.
Szeretnék pénzt kérni tőled, hugi, szeretnék venni magamnak egy kis lakást, hogy külön éljek. Nem bírom már ezt az életet – mondta a nővér. Bocsánatot kért, és megkért, hogy felejtsek el mindent, ami történt. Pénzt tudok neki adni, de hogyan felejthetném el, amit velem tett? A férjem azt mondja, hogy bármilyen döntésemet elfogadja. A nagynéném azt tanácsolja, hogy segítsek a nővéremnek, elvégre rokonok vagyunk. Nem tudom, mit tegyek. Azt hiszem, segíteni fogok…
