Most 51 éves vagyok, és nemrég váltam el a feleségemtől, aki több mint 30 évig élt. A helyzet az, hogy találkoztam egy fiatal lánnyal, és fülig beleszerettem. Egy bizonyos ponton a családi élet elviselhetetlenné vált számomra. A feleségem reggeltől estig nyaggatott, sikoltozó és síró gyerekekkel.
Egyszerűen lehetetlen volt aludni. A többi kapcsolatomról már nem is beszélek. És Yulia lett a megváltásom. Gyakran ismételgette, hogy mennyire szeret és értékel engem. Szeretném megjegyezni, hogy ilyen szavakat hallani nagyon kellemes minden ember számára. Így nem tudtam ellenállni a végső döntésnek, hogy elhagyjam a családomat, és újat kezdjek. Természetesen a feleségem sírt, és én is féltem, de egyszerűen nem láttam más kiutat. A válás egy hónapig tartott.
Amint vége lett, Juliával összeházasodtunk. Kiderült, hogy eléggé elkényeztetett, de nagyszerű házat tartott fenn. A főztje pedig egyszerűen mesébe illő volt. Számomra olyan volt, mint egy gyerek – minden figyelmem csak hozzá kötődött. De teltek a hetek és a hónapok, és egyre nehezebb lett számomra újra. Háziasszonyból közömbössé vált: a ruhái a földön hevertek, a borscs a fazékban már nem ízlett…
Hamarosan rájöttem, mekkora hibát követtem el. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna megmenteni a családot, amelyről 30 éven át gondoskodtam, egyszerűen elmenekültem, ahelyett, hogy foglalkoztam volna a problémával. A megoldás pedig ideiglenesnek bizonyult.
Egyszer azt mondtam Juliának, hogy ha nem változtat a viselkedésén, elhagyom. Erre ő csak összepakolta a holmimat, és azt mondta: „Na, menj vissza az öreganyádhoz! És mi maradt nekem végül? Semmivel. Anyámnál élek, és minden nap az életemre gondolok.
Nem tudom megbocsátani magamnak, amit tettem, nem tudok észhez térni. Sokszor próbáltam bocsánatot kérni a feleségemtől, próbáltam visszatérni a családba – de ő csak nem vett tudomást rólam, becsapta az ajtót az arcom előtt. Egy olyan életre gondolok, amely minden értelmét vesztette…
