Mire összeházasodtunk, Tolia és én már körülbelül három éve jártunk. Ez volt az én személyes rekordom. Előtte legfeljebb hat hónapig jártam pasikkal, a cukorkás-csokros időszak végéig. Azért vettem el Tóliát, mert nem volt más választásom: terhes voltam.
Az esküvőn inkább hasonlítottam mézeskalácsemberre, mint menyasszonyra, mert késő ősz volt, és hideg. „Itt egy ajándék neked” – mondta a nagynéném, és átnyújtott két babatakarót. „Miért kettőt?” – kérdeztem kínosan. „A második nem lesz felesleges” – mondta a nagynéném, és visszaült a helyére.
– „Ó, ez nem tetszik, Tol” – mondtam a férjemnek. A nagynéném híres volt arról, hogy a szavai varázslatos módon valóra váltak. Gyakran megjósolta a jövőt szavak között. Gyorsan megfeledkeztem a szavairól, mert nem is élveztem az esküvőt, hanem mérgezésben szenvedtem. A gyomrom ugrásszerűen nőtt, nem ugrásszerűen, hanem percek alatt. Nem két személyre, hanem hét személyre ettem. „Miféle elefánt lakik ott – viccelődött a férjem, miközben a hasamat simogatta -, ilyen gyermeki étvágy mellett másodállást kellene szereznem. Az ultrahang kimutatta, hogy fiúnk lesz, és én nagyon feldúlt voltam, mert nagyon szerettem volna egy lányt.
A férjem szó szerint ugrált örömében az ultrahangszobában. Nem, ne higgye, hogy én is fiút vártam, de csak én tudom, mennyire szerettem volna egy lányt. De jó… eljött az X. nap. Elkezdtek fájásaim lenni. Minden tökéletesen ment, és fél óra múlva a doktornő kiabált: „Gratulálok! Kislánya lesz! Nagyon boldog voltam, de meg is lepődtem, mert fiúra készültünk, mindent kékre vettünk, és a férjem is fiút várt… Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem érzem magam jobban, és akkor láttam, hogy a hasam még mindig mozog. „Dupla boldogság!” – kiáltott fel a szülésznő -, neked is fiad született. Kiderült, hogy ez akkor történik, amikor az egyik baba elbújik a másik mögött, és az ultrahangon csak az elöl lévő látszik. Így hát elmentünk a fiunkért, és a fiunkkal és a lányunkkal jöttünk vissza. A férjem és én boldogok vagyunk. Most már soha nem csendes a házunk.
