Hiszem, hogy a „nem!” kimondásának képessége szükséges jellemvonás az ember számára. Mindenki, aki nem túl lusta, kötelet csinál azokból, akik nem tudnak nemet mondani. A rokonoktól kezdve a kollégákig. A férjem is csak egy ilyen ember.
Nem tudom, hogyan boldogult volna nélkülem, de sejtem. Szergej, a férjem kedves, érzékeny ember. Könnyebb neki visszafelé menni, mint megvédeni a döntési szabadságát. Ezért lógtak a nyakán rokonok és kollégák. De aztán találkozott velem. Igazából nem is vagyok olyan szörnyen botrányos ember. De ha valaki a nyakamba akar ülni, azonnal leszállok. És hosszú időre elrepül.
Ha ehhez hozzáadjuk a parancsoló hangomat, akkor megérti, hogy velem senki sem akar szórakozni… A férjem szüleinek három fia van. És mindegyiküknek van saját autója. De az apósomék valamiért mindig a férjemhez fordulnak, ha el kell menniük valahova.
Három hónapja voltunk házasok, és minden hétvégén vagy az anyósom, vagy az apósom felhívta a fiamat, és követelte (követelte, nem kérte), hogy vigye el őket valahova. Azon a hétvégén az anyósom hívott, és követelte, hogy a fiam vigye el őt a nővéréhez. Felvettem a telefont, és nyugodtan emlékeztettem anyósomat, hogy van még két másik fia, és hogy Szerhij nem mehet, mert más terveink vannak velük.
Anyósom azonnal ordítani kezdett: „Te egy senki vagy! Ne merészelj dönteni a fiam helyett!”. Nem tudta, hogy ellenjavallt rám emelni a hangját. Mert válaszul… úgy ordítottam vele, hogy azt hiszem, anyósom még le is ült. Mindenesetre sem ő, sem a férje, sem más vitatkozó huszárok nem jönnek többé a férjemhez parancsokkal…
Vagy vegyünk egy ravasz kollégát, akinek sikerült rávennie a férjemet, hogy minden ünnepnapon ő helyettem legyen szolgálatban. Azt mondják, neki családja van. És nekünk nincs családunk? Mindegy, most a férjem otthon van a szabadságokon… És hadd hívjanak engem szabotőrnek. De én megvédem a családom békéjét!
