– „Dása, eszedbe jutott, hogy szombatra meghívtak minket anyámhoz?” – kérdezte Borisz, amikor este hazaért a munkából. Csendben bólintottam. Egyáltalán nem akartam az anyósom házába menni. De nem volt hova mennem.
Elvégre esküvő volt. Borisz és én az első osztályban találkoztunk, és azóta soha nem váltunk el egymástól. Idővel az iskolai barátságunkból szerelem lett. Az iskola elvégzése után összeházasodtunk. Elhatároztuk, hogy sok gyerekünk lesz. – Először öt, aztán majd meglátjuk. Ne aggódj, Dása, a gyerekeinknek nem lesz szükségük semmire.
Keményen fogok dolgozni. És most harminckét éves vagyok. Két fiunk és egy lányunk van. Borisz, ahogy mondta, tisztességes életet biztosít a családnak. Újra várandós vagyok. A férjem ragyog a boldogságtól. Az egyetlen, aki nem osztozik az örömében, az anyósom. Borisz az egyetlen fia. Boldognak kellene lennie, hogy láthatja az unokáit, de ehelyett sötétebben jár, mint egy felhő, és alig kommunikál velem.
Szombaton van anyósom születésnapja. Felöltöztettem a gyerekeket, tortát csomagoltam, virágot és ajándékot vittem. Megérkeztünk a vacsorapartira. Miután a születésnapos lány egy hűvös biccentést kapott válaszul a köszöntésemre, végigsétáltunk a szobán, ahol az asztal meg volt terítve.
A lakás már tele volt vendégekkel. A férjem összes rokona volt. néhány órával később elhatároztam, hogy kiderítem, miért viselkedik így velem az anyósom: „És én hogyan bánjak veled? Te egy lógós és ingyenélő vagy. A fiam nyakán ülsz. Egész életedben egyetlen fillért sem kerestél. És ő, a szerencsétlen, éjjel-nappal dolgozik.
– Én vezetem a háztartást. Én nevelem a gyerekeimet. Három gyerekünk van, hamarosan négy lesz. Te mindent tudsz. – Így van, azért szülsz gyerekeket, hogy ne kelljen dolgoznod. – Anya, megőrültél? Ezek a feleségem és az unokáid – mondta meglepődve a férfi. Borisz fogott engem és a gyerekeket, és kisietett.
