A férjem és én terméketlenek vagyunk. Abban az értelemben, hogy nem tudunk együtt gyermeket vállalni. Külön-külön mindkettőnkből lehet apa. De együtt nem. De túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy emiatt elváljunk. Így hát hosszas kórházi bolyongás után beletörődtünk ebbe a ténybe, és úgy döntöttünk, hogy elvisszük a gyermeket az árvaházból.
Az örökbefogadás előkészületei a kislányt, akit úgy döntöttek, hogy befogadnak, két évig tartottak. Ez magában foglalta rengeteg hivatal felkeresését, a nevelőszülőknek szóló speciális tanfolyamokon való részvételt, és magának Tanyának a megismerését.
Most azonban mindennek vége, és egy ötéves kislány szülei vagyunk. A kislány hasonlít rám és a férjemre is. Aki nem tudja, hogy a kislányt örökbe fogadtuk, az nem is gondolná. A férjem szülei megfelelően elfogadták a döntésünket. Persze nem azonnal, de elfogadták a kislányt sajátjuknak. Tanecska nyílt jellemével és szeretetével elérte, hogy az apósomék úgy szeressék őt, mintha a sajátjuk lenne.
– „Ő a Pasa pontos mása! Ugyanolyan nyughatatlan” – mondja néha az anyósom, elfelejtve, hogy az unokája nem a sajátja. „Mondanom sem kell, hogy a lányom a legközelebbi családtag számomra és Pavlo számára. De a családom nem is akarja látni a lányunkat. Anyám és a nővérem csak ránéztek a lány fényképére, és arra a következtetésre jutottak, hogy ghánai. Anyám még attól is undorodik, hogy a lányomat a nevén szólítsa. Csak „az a lány”.
A nővérem nagyon aljas módon viselkedett. Meghívta a férjemet és engem a születésnapi partijára, és követelte, hogy Tanya nélkül jöjjünk. „Nem akarom, hogy a gyerekeim valami házon kívüli gyerekkel kommunikáljanak” – mondta. „Én pedig nem kívánok semmilyen nem-emberrel kommunikálni” – vágtam vissza. „Azóta nem beszéltem vele. Közeledik anyám születésnapja. Ha meg mer hívni, hogy a lányom nélkül menjek el hozzá, akkor sajnálat nélkül szakítok vele, ahogy a nővéremmel is szakítottam. Anya vagyok, ezért nem hagyom, hogy bárki is megbántsa a lányomat!
