Néhány hónappal ezelőtt elvittem anyámat a faluból. Most 70 éves és rossz egészségnek örvend. És az utóbbi időben világossá vált, hogy egyszerűen képtelen egyedül élni. Amikor anyám hozzánk telepedett, felajánlottam neki egy falusi házat.
De anyám kategorikusan visszautasította. Sőt, a bérlés lehetőségét sem vette fontolóra. Mindig is megértettem, hogy az anyámmal való együttélés nehéz lesz számunkra. Elvégre ő egy idős ember, a maga furcsaságaival és érthetetlen igényeivel. De nekünk sem könnyű: van két lányunk és egy háromszobás lakásunk, amit még több évig fizetnünk kell.
A férjem megértően fogadta, hogy kénytelen voltam anyámat hozzánk költöztetni.
De határozottan azt tanácsolta, hogy győzzem meg anyámat, hogy vegyük meg a falusi házat: az összeg nemcsak arra lenne elég, hogy visszafizessük a hitelünket, hanem arra is, hogy egy egyszobás lakást vegyünk anyámnak és nekünk a szomszédban. A lányok nem örültek a nagymamájuk költözésének, mert korábban külön szobájuk volt, most pedig egy szobán kellett osztozkodniuk. Azzal, hogy édesanyám beköltözött a házunkba, újabb teher hárult a családunkra: egy újabb ember eltartása. Hiszen édesanyám csak a falusi ruháiban jött, így a ruhatárunkat is fel kellett frissítenünk.
Miután hozzánk költözött, édesanyám nem hagyott fel azzal a szokásával, hogy drága sonkás-sajtos szendvicseket evett reggelire. Aztán elkezdte használni a drága parfümömet, amit a férjemtől kaptam az évfordulómra. Persze egy hónap múlva már semmi sem maradt az üvegből.
A közös lakásról már nem is beszélek. Minden hónapban rémülten bámulom ezeket a számokat, mert anyám órákig tud fürdeni anélkül, hogy belegondolnék, mennyit fogunk fizetni a villanyra, a gázra és a vízre. Egyszer azt mondtam anyámnak, hogy spórolni kéne az idővel. De ő csak megsértődött rajtam. Azt mondta, hogy hálátlan lányt nevelt, és hogy öregkorában nincs kire támaszkodnia. Most mit kellene tennem? Csak türelmesnek kell lennem.
