Most 24 éves vagyok, és diplomata szakon tanulok. De amikor 10 éves voltam, egy kellemetlen helyzet történt a családomban. Apám hosszú időn keresztül megcsalta anyámat, és egy bizonyos ponton összecsomagolt és elhagyta őt. Anyukám és én egyedül maradtunk, és én akkor nagyon aggódtam.
Hiányzott az apám. Egy hónappal később megjelent az új feleségével, és követelte anyámtól a lakásrészét. A törvény szerint egy szobát kellett volna kapnia. Úgy döntött, hogy eladja a részét. Nem érdekelte, hogy ki mellett lakunk, nem ismertem meg apámat. Sokat változott, hogy ezzel a nővel élt. Anyám nyugodtan vette ezt a helyzetet, nem úgy, mint én. Amikor a szoba vevője és a leendő szomszédunk megérkezett, mindannyian a folyosón álltunk és vártuk őt. „Szégyelld magad, egy fillért sem költöttél a lakás megvásárlására.
És azt hiszed, hogy kérhetsz egy részt. Nem érdekel, hogy kivel él együtt a lányod. – Miért kellene szégyellnem magam, a törvény szerint nekem is részesednem kell a lakásban. Ennyi. – Miféle lelkiismeretről beszélsz? Pénzre van szükségünk, hogy saját lakást vehessünk. „Ébredj fel, te hülye, a 21. században nincs lelkiismeret – mondta felháborodva apám szenvedélyes barátnője.
„Legszívesebben ráugrottam volna, és megvakartam volna az arcát. Szerencsénk volt a szomszédunkkal. Varja tíz évvel volt idősebb nálam. Segített anyámnak a házimunkában, és egy család lettünk. Imádtam vele beszélgetni iskola után, fiúkról, új tévéműsorokról, mindenről beszélgettünk. Így éltünk a következő 6 évben. Ez idő alatt Varja saját lakásra spórolt, anyám pedig arra, hogy megvegye a részét a lakásunkból. Varya elköltözött, de még mindig tartjuk a kapcsolatot.
Egy évvel később kaptuk a hírt, hogy apám meghalt. Nem voltam szomorú, nem érdekelt. Több mint 7 éve nem láttam őt. Anyukám elmondta, hogy most már a törvény szerint a lakás ¼ része, ahol apám és az új felesége éltek, nekem jár. Elmentem, hogy elkészítsem a papírokat.
Mielőtt elmentünk volna az ügyvédi irodába, apám felesége úgy döntött, hogy beszélget velem: „Kislányom, miért nem mondasz le a részedről? Te és anyád egy fillért sem költöttetek, nem szégyelled, hogy elveszed azt, ami nem a tiéd?” – A törvény szerint igen. Megfordultam, és elmentem az ügyvédi irodába. Összeállítottuk az összes papírt, és eladtam a szobát a lakásában. Most első kézből tapasztalhatja meg, milyen volt nekem és az anyámnak. Ahogy Mario Puzo írta a kedvenc regényemben, A Keresztapában: „A bosszú olyan étel, amit hidegen kell enni.”
