A férjemmel nagyon jól megértettük egymást, de ez csak a házasságkötésünk után néhány évig tartott. Egy idő után állandóan veszekedtünk, de én folyamatosan titkoltam a tényt, hogy problémáim vannak anyám és a gyerekeim előtt.
Nem akartam, hogy anyám lássa, milyen rosszul vagyok, ezért mindig azt mondtam, hogy jól vagyok és boldog vagyok a házasságomban. Így születtek a házasságomban a lányaim, okosak és szépek lettek, és miután elvégezték az iskolát, egy másik városba költöztek, hogy folytassák tanulmányaikat. És így, amikor a férjemmel egyedül maradtunk, rájöttünk, hogy nincs miről beszélgetnünk, hogy unatkozunk együtt.
Egy közeli barátomnak viccelődtem azzal, hogy a gyerekeinken kívül nincs miről beszélgetnünk, Ira pedig, miután meghallgatott, azt mondta, hogy ez tulajdonképpen normális, hogy válságban vagyunk, amin csak túl kell jutnunk. Azt tanácsolta, hogy felejtsem el a könyvszerelmet, és csak éljek és élvezzem az életet. Ezt nem tudtam megtenni, mert nem értettem, hogyan történhetett, hogy mi, akik annyira közel álltunk egymáshoz, mégis eltávolodtunk egymástól. Egy nap a férjem hazajött, és azt mondta, hogy vidékre kell mennie dolgozni, és egy ideig ott marad.
Mivel legtöbbször nem beszéltünk egymással, nem mondtam különösebben semmit, azt gondoltam, hogy ennyi volt – a válás és a házasélet vége. Eltelt egy kis idő, rájöttem, hogy hiányzik a férjem, de nem akartam felhívni. Egy nap hazajöttem a lányaimtól, ránéztem, és nem hittem a szememnek – a férjem a tűzhelynél állt, vacsorát főzött, az asztal meg volt terítve.
Meglepődve álltam ott, mire ő azt mondta, hogy mossak kezet és üljek le az asztalhoz. Amikor megkérdeztem, hogy mi az ünnep, odajött hozzám, megölelt és azt mondta, hogy hiányzom neki és szeretné, ha jól érezném magam. Megígérte, hogy nem lát többé, és tudod, nekem úgy tűnik, hogy közelebb kerültünk egymáshoz és évtizedekkel fiatalabbak lettünk.
