A fiam majdnem 10 évvel ezelőtt elvett egy elvált nőt. Már volt egy lánya az első házasságából. Egy csodálatos gyermek, akit Christinának hívtak. Vagy Khrystia, ahogy az anyja hívta.
Krisztinát unokámnak fogadtam el. Az unokáimat soha nem osztottam rokonokra és nem rokonokra. Amennyire tudtam, segítettem a fiam családjának, hol pénzzel, hol azzal, hogy vigyáztam az unokákra, hogy a házaspár pihenhessen. Nem veszekedtem a menyemmel. De nem is álltunk különösebben közel egymáshoz. A volt férje rendszeresen fizetett gyerektartást a lánya után, de nem akart találkozni vele. Egy évvel ezelőtt Christia férjhez ment.
A fiamat és engem nem hívtak meg az esküvőre.
Azt mondták, hogy az esküvő csak a családtagoknak szól. Kiderült, hogy a fiam és én idegenek voltunk számukra. Én rendben vagyok, de a fiam, aki tíz évig nevelte őt, nem családtag? És az apa, akinek csak a rendőrség bocsátott meg, az családtag? Én pedig rosszul éreztem magam.
Sajátomnak fogadtam el, úgy törődtem vele, mint az unokámmal… De hallgattam, hogy megőrizzem a békét a családban. A fiam is lenyelte a sértést, bár az arcán látszott, hogy ez a mellőzés őt is bántotta. Két hónappal a házasság után örököltem egy lakást. Egyszobás lakás volt. Bérlőket tettem be, és most már jól kiegészíthetem a nyugdíjam.
Néhány napja felhívott a menyem. Elmondta, hogy Krisztián terhes, a fiataloknak nincs pénzük lakást bérelni, és megkért, hogy hagyjam az unokámat és a férjét az általam bérelt lakásban.
Kiderült, hogy ha elmegy egy házasság, az nem család. De ha nincs hol laknia, akkor én vagyok a családja, a nagymamája. Még nem válaszoltam neki. De azt hiszem, nemet fogok mondani. Lehet, hogy egyesek szerint felesleges emlékezni a sértésekre, de én nem fogom „megérteni és megbocsátani”. Még a fiamon is csodálkozom, hogy egy ilyen sértés után hogyan tudott tovább élni ezzel a nővel!
