Galina és Peter gyerekkoruk óta barátok. Már az óvodában is olyanok voltak, mint a víz a híd alatt. Gyermekkori barátságukból fiatalkori fellángolás, majd felnőttkori érzések lettek. Egy asztalnál ültek, a fiú vitte a hátizsákját, és hazakísérte. Petro gyerekkora óta azt hajtogatta, hogy majd ő kíséri a lányt az oltárhoz.
A faluban már mindenki elfogadta őket férjnek és feleségnek. Halyna már régóta várta, hogy Petro megkérje a kezét. De a férfi valamiért habozott. Egy kis faluban mindenki tud mindenkiről mindent, így az esküvőjüket már régóta várták. Aznap Galina nagyon jó híreket közölt Petroval. A fiatal pár a folyóparton sétált, amikor Galina lehajtotta a fejét, és halkan így szólt: „Van egy hírem. Gyermekünk lesz.
Péter egy darabig hallgatott, majd azt mondta: – Jó, akkor várd meg a házasságközvetítőket szombaton. A lány fel-fel ugrált örömében, észre sem vette, hogy a férfi arca nem boldog. És így eljött a várva várt nap. Galina, az édesanyja és a nővére sok finom ételt főzött, megterítettek, és mindent eltakarítottak.
Galina azonban nem mondott semmit a családjának, azt akarta, hogy meglepetés legyen. De ők mégis készültek, mert vendégeket vártak. Aznap a lány nem tudott megnyugodni. Ötpercenként kinézett az ablakon. Már kezdett aggódni. Megérkeztek a vendégek, leültek az asztalhoz, és a lány minden hangra figyelt, ami az udvarról jött. Többször is kiszaladt a házból. A nap már lement a horizont mögött, de Petro még mindig nem jött.
Másnap Halyna ott ült a buszmegállóban, és már nem is sírt. Úgy tűnt, hogy az éjszaka folyamán minden könnyét kisírta. Rájött, hogy Petro elhagyta őt. Azon gondolkodott, hogy mit tegyen ezután, mert néhány hónap múlva a faluban mindenki tudni fog a szégyenéről. Hogyan nézzen az emberek szemébe? Mi lesz a szüleimmel? Mit szólnának hozzá? Hirtelen valaki megérintette a kezét. Felnézett, és mielőtt észbe kapott volna, egy hat év körüli kisfiú megragadta a nyakánál fogva, és sírni kezdett: – Anyu, anyu, hol voltál? Már olyan régóta kereslek! Halyna nem értette, mi történik. Egy férfi rohant oda, valószínűleg az apa. Megpróbálta elvinni a gyereket, de a fiú még szorosabban ölelte Halynát. A nő átölelte a gyereket, és megnyugtatta.
A férfi csak ült mellette. És amikor a fiú elaludt, elkezdte mondani neki: „Sajnálom. Csak arról van szó, hogy Denisnek nagyon hiányzik az anyukája. A fiam velem maradt. Általában még soha nem viselkedett így. Nem is tudom, mi ütött belé. Mi a problémája? Miért sír a szemed? És Halyna váratlanul mindent elmondott az idegennek.
Elhallgatott, majd felajánlotta: – Akkor gyere hozzám feleségül. Denis nem véletlenül választott téged az anyjának. Talán ez a sors jele? Úgy fogom felnevelni a gyermekedet, mintha a sajátom lenne. És ha Isten is úgy akarja, még közös gyermekeink is lehetnek.” »De még a nevedet sem tudom« – mondta a lány. »Olekszandr« – felelte az idegen. Egy hónappal később egy kis esküvőt tartottak.
Oleksandrral a faluba költöztek, távol a falusiak pletykáitól. Az ottaniak jól fogadták a lányt, mert tisztelték Olekszandrt a kemény munkájáért és a tisztességéért. Őszinte és kedves is volt, soha nem tagadta meg, hogy segítsen azoknak, akik segítséget kértek tőle. Halyna nem tudta, hogy a férje a kolhoz vezetője. Nagyon szerették egymást.
Boldog életet éltek, és még két közös gyermekük született. Mindenkit úgy szerettek, mintha a sajátjuk lenne. Sok évvel később gyermekeik és unokáik összegyűltek a házukban. Megünnepelték szüleik aranylakodalmát. Denis az édesanyja vállára hajtotta a fejét, és halkan így szólt: – Emlékszel, anya, amikor először jöttem hozzád? Tudtam, hogy nem az én anyukám vagy. De éreztem, hogy az anyám vagy, hogy szeretni fogsz, és nem hagysz el.
