– Ó, ez egy szép lakás, nagyon szép. Azon gondolkodom, hogy Kiryusha is veszek egyet. „Mennyit fizetsz havonta?” – kérdezte Gena bácsi, miközben a férjemmel a nemrég vásárolt lakásunkat nézegettük. ”Öt évre vettük. Arra számítunk, hogy hamarabb visszafizetjük” – válaszoltam.
»Jól élhettek, gazdagok lehettek, ha ennyi pénzt tudtok fizetni« – mondta irigykedve a nagybátyám. ”Nem, nem vagyunk gazdagok, tévedsz. Szegények vagyunk” – nevettem. Miután elbúcsúztattam Gena bácsit, a hatodik rokont az elmúlt héten, fáradtan ültem le a székemre. „Nem kellett volna mondanod, hogy vettünk egy lakást.
Amikor kibéreltük, nem volt ilyen zarándoklat” – mondta a férjem. »Nem én mondtam, hanem anyám« – sóhajtottam. Este ismét csengettek: „Jó napot, nővér! Ismerkedj meg a bérlőkkel!” A nővérem berohant a lakásba, egyik kezében a gyerekkel, a másikban egy bőrönddel: ”Be kell íratnom Dankót az óvodába. És engem is be kell íratni, hogy rendes munkát kaphassak. „Ne aggódj – nem maradunk itt sokáig!
Egy-két év, amíg talpra állok! „Miért nem is hívtál fel?” – kérdeztem elképedve. ”Ha, ismerlek! Háromszáz kifogást találtál volna arra, hogy ne gyere! Hol tudnánk megszállni? A férfi kijött, ránézett a húgára, a bőröndjére koncentrált, majd nagyot sóhajtva visszament a szobába: – Igen, holnap ne menj dolgozni – maradj Dankával, látni akarom a várost. És jól jönne egy kis pénz, mert le vagyunk égve – az utolsó fillérünkön jöttünk hozzád.
Amikor anyám elmondta, hogy vettél egy lakást a városban, azonnal rájöttem, hogy ez az esélyem egy normális életre! Itt a lakásban találkozom egy férfival. Danka veled fog lakni, ha szükséges. Nem ijesztgetlek rögtön, mert az úr elszökhet a ZaGU-ba, és az esküvő után nem megy sehova – nevetett a nővérem, és kivillantotta rothadt fogait. Próbáltam megmagyarázni a nővéremnek, hogyan viszonyulok a történtekhez: „Nem zavar, hogy nincs helyünk? És általában, Alina, az ilyen dolgokat előre meg kell beszélni. Mi dolgozunk, nincs időnk arra, hogy bébiszitterkedjünk.
„Együtt akarunk élni, évek óta albérletben költözünk, mindezt idegenekkel” – próbáltam megmagyarázni a húgom hozzáállását a helyzethez. Nem vagyunk idegenek!” Alina izgatottan mászott be a hűtőbe: ”Danka, kérsz egy kis joghurtot? Mi van itt?” Mmm, kolbász! „Egyébként – mondta Alina, és egyből beleharapott a kolbászba a pálcáról -, azt mondod, nincs hely. Egy szobában simán elférünk. Én veled alszom, te meg vehetsz Dankának egy kanapét.
Szóval minden rendben lesz – Alina! Figyelj rám! Te és a fiad nem fogtok velünk lakni! Köszönöm, hogy eljöttél, nagyon örülök, hogy látlak. De mi együtt akarunk élni! Bevallottad, ugye? Vettél egy lakást, és ennyi? Neked nem jelentenek semmit a családi kötelékek?” – kezdett felháborodni a nővérem.
– „Nézd, én mindent elmondhatok a férjednek, hogy hogyan jártál a faluban, és hogyan smároltál férfiakkal, amikor nélküle jöttél anyádhoz!” – Megőrültél, vagy mi van?” – Szinte elakadt a szavam a nővérem kijelentésétől. A feleséged egy kurva! Jobb lenne, ha hozzám jönnél feleségül! Hűséges leszek! Gyerünk, hadd készülődjön, és menjünk el! A férfi bejött a konyhába, karonfogva felkapta a húgomat, kivitte a folyosóra, és kilökte a lakásból.
Aztán kivette a bőröndöt, átadta a gyereket, és becsukta az ajtót. A nővérem késő estig szántotta a bejáratot, aztán elment. Reggel anyám felhívott, és azt mondta, hogy hálátlan vagyok, és hogy már nincs családom. Így vettünk egy lakást és így vesztettük el a rokonainkat.
