Nem mondhatom, hogy férj és feleségként éltünk, nem, ő nem volt a férjem, hanem élettársi kapcsolatban éltünk. Sokáig halogattuk az esküvőt és az esküvői szertartást, mert nem volt rá pénzünk. Három évvel később születtek ikerlányaink.
Nem anyakönyveztettük őket, mivel az apjuk távolléte miatt segélyt adtunk nekik. Nehéz volt a testvérekkel. Öt év telt el. A férjem, az élettársam mindig dolgozott, soha nem ugattuk egymást. Nem volt időnk káromkodni, késő este jött, korán reggel ment el. Én és a gyerekeink soha nem láttuk igazán.
Olyan későn jött haza, mint mindig, már majdnem aludtam, összepakolta a táskáját, valószínűleg a munkahelyi holmiját, gondoltam. És másnap este már nem jött vissza. Nagyon aggódtam, vártam, hogy visszatérjen. Felhívtam anyósomat, gondoltam, talán nála is megállt, ő mondta, hogy nem is hívta fel.
Ezért úgy döntöttem, hogy felhívom a műszakvezetőjét. Ő mondta, hogy ma nem volt bent. Persze furcsa műszakvezető volt, és elkezdett gratulálni valamiért. „Júlia, ugye lehet gratulálni?” – veszekedtem, de hát csak így lehet gratulálni valakinek, aki pozícióban van. És amiért úgy döntött, hogy gratulál nekem.
– Hát mi volt az? Egy régóta várt nyaraláshoz. Nem mentünk semmiféle nyaralásra, Pása nem mondott semmit. Végül, miután meggyőztem a kollégáját, hogy mindannyian otthon maradunk, és a férjem így fog pihenni, letettem a telefont. Reggel kaptam egy sms-t Pashától: „Többé ne hívj és ne írj nekem.
Már nem szeretlek, elköltöztem egy másik városba. És a gyerekek? A gyerekek a tieid.” Hát, mondtam az anyósomnak, és még mindig beszél vele. Eltelt egy év, és én még mindig várok rá. Nem tudom, hogy van, talán már talált valakit. És én? Mi lesz velem? Szeretem őt, és még mindig várok rá. Nem tudom, hogy most mit tegyek. Van valami tanácsod?
