Tonia és fiatal fia Polisziából egy herszoni faluba jöttek, hogy új gazdaságot alapítsanak. Nem volt férje, özvegy volt, és nem voltak felfedezései. Az emberek tapsikoltak, és végül elcsendesedtek. Mert olyan szorgalmas munkást kellett keresniük, mint amilyen ő volt.
Tonya jó természetű is volt, tudott viccelődni, és őszinte volt az emberekhez. Ezért gyökeret vert, és a furcsa falu lett az otthona. Iván pedig felnőtt. Már befejezte az iskolát, és be akart lépni az intézetbe. Jó volt a tudományokban, ezért az édesanyja mindent megtett, hogy egyetlen fia jobb életkezdést kapjon, mint ő maga. Azt akarta, hogy tanuljon, hogy a városban kapjon munkát, és ne térjen vissza a faluba dolgozni.
És imádkozott az Úrhoz – a fia „tudósként” boldogult. Egyre ritkábban vezetett az útja az édesanyja falujába, mert már az intézetben dolgozott, amit kitüntetéssel végzett. Tonya azt sem tudta, mikor ment férjhez. Ivanko hozta el neki a menyét „megnézni”, miután már majdnem egy éve házasok voltak. Megnézte Szvitlanát: magas, gyönyörű! Úgy érezte, hogy örülnie kellene a fiának. De annyira fájt a szíve, hogy az anyja áldása nélkül mentek bele a házasságba.
Így a fia gratulációjára csak könnyeket tudott hullatni, szavakat nem. Csak állt ott és sírt. Még csak be sem hívott a házba. „Ne sírj, anya – nyugtatta meg Iván -, élek és virulok. Elhoztam neked a menyemet. Hamarosan unokáim lesznek. Örülj nekem!” ”Bocsáss meg, Ivanka, hogy öregkoromban sírva fakadok… az irántad érzett szeretetem sír. Olyan régen nem láttuk egymást. Nem bírtam magammal.” – Hát, ennyi elég.
Ölelj meg. Különben árvíz lesz – viccelődött Iván, és anélkül, hogy megvárta volna az anyját, odalépett hozzá, megölelte, megcsókolta, és ő felvidult. Pedig Tonya nem egyszer sírt a vacsoraasztalnál. „Nem tudta megérteni, hogyan házasodhattak meg a gyerekek anélkül, hogy templomban esküdtek volna. Szvetlana és én is a kommunista párt tagjai vagyunk…” A fiai szemrehányását is a szívére vette. ”Nekem elég, ha templom nélkül is kapok – mondta Iván -, mert, tudod, nekem nincs apám. És soha nem is volt…” Szvitlana e szavaknál megállította. Látta, hogy anyósa nagyon rosszul érzi magát.
Nyugtatót tett a poharába, és bevitte a szobájába. Ott segített Iván édesanyjának lefeküdni az ágyra, betakarta az ajándékba hozott meleg kendővel. Miután megvárta, hogy az asszony elaludjon, visszament a konyhába: – Miért csináltad ezt? Látod, az anya már el van keseredve. „Ne zavarj engem – mondta élesen Ivánnak. Akárhányszor kérdeztem, akárhányszor könyörögtem neki: mondja meg, ki volt az apám! És ő hallgatott. „Azt hiszed, nem vagyok megkeseredett? Hogy nem tudom, milyen családból származom. Este Tonya kikelt az ágyból, de a vendégek már elmentek. És megint könnyesre mosta az arcát.
Legközelebb a fia hozta a menyét és az unokáját, egy kislányt. Később két gyerekkel jöttek. Tonya évente egyszer vagy kétszer látta így a fiát. Csak kifogásokat hallott, amikor megkérdezte, miért nem jött vissza Iván már régóta: a busz ritkán jár, nincs idő, az út rossz, a fiatalok nem akarnak autóval járni Bajur környékén. Próbált mindent megérteni és elfogadni. És az anyai szíve megint elsírta magát. Az évek elrepültek, mintha szárnyakon repültek volna, vitték őt el, egy örvénybe. Ez idő alatt Tonya nagyon megöregedett.
Már hetven-nyolcvanéves volt… közeledett a kilencvenedik születésnapja. Iván elhatározta, hogy meglepi az édesanyját – talán életében először. Ő maga is nagyapa lett, és kezdett rájönni, milyen fontos, hogy a gyerekek meglátogassák. Szokás szerint a születésnapján Tonya reggel templomba ment. Bár nem vasárnap volt, tudta, hogy a pap kinyitja neki a templomot, meggyóntatja, áldozni fog, és elénekli a „sok-sok évet”. Amint odaért, kinyitotta az ajtót, és bent állt az egész család: a fia és a menye, a lányai a férjükkel és a gyerekeikkel! Mindegyikük eljött. Tonya pedig nem tudta, minek örüljön: annak, hogy az Úr ilyen hosszú életet küldött neki, vagy annak, hogy végre együtt látta az összes szeretteit? A templomból elvitték az édesanyját egy környékbeli étterembe.
Az öreg Tonya soha életében nem látott még ilyen ételt, és ilyen finom tortát sem kóstolt, amit az ő tiszteletére készítettek. A mulatság a végéhez közeledett. Úgy tűnt, hogy már mindenki koccintott a tiszteletreméltó jubileumra. Ekkor Iván ismét megszólalt: – Már mondtam: köszönöm, anyu, hogy az anyukám vagy. Bár soha nem mondtál róla semmit. Talán egy ilyen napon majd elmondod? Anyám felállt, és zavartan körülnézett. Tucatnyi szem nézett rá.
Úgy tűnt, mindenki arra vár, hogy válaszoljon. Összeszedte a gondolatait, vett egy nagy levegőt, és bevallotta: – És én, fiam, nemcsak azt nem tudom, hogy ki az apád, hanem azt sem, hogy… ki az anyád. És keserves könnyekben tört ki. Csend uralkodott a teremben. Mindenki mintha megkövülten ült volna a helyén, félt megmozdulni. Csak Iván állt fel: „Mit mondasz, anya?” „Az igazat, gyermekem. Egyszer jöttem ki az erdőből, és hallottam, hogy egy fiú sír valahol.
Körülnéztem, és egy csomagot találtam a fűben. „Ott voltál, egy batyuba bugyolálva, és nem volt senki a közelben. Gondolom, anyád nem akart elveszíteni, de valószínűleg nem tudott felnevelni. Egyszer odatett téged, ahol az emberek elsétáltak melletted, hogy valaki elvihessen. Így hát én vittelek el téged.
Elkészítettem neked az iratokat, és elszöktem veled, hogy senki se mondja meg neked az igazat. Iván sietett, hogy megcsókolja az anyja kezét, és bocsánatot kérjen. De az asszony megállította: „Egész életemben féltem ettől a naptól, hogy mindent elmondok neked, és te elhagysz. Mert mi vagyok én neked… – Te vagy az anyám. Nekem nincs más. Édesanyja kinyilatkoztatása után Iván gyakrabban kezdte látogatni édesanyját. Mert rájött az anyai áldozatvállalás értékére!
