Negyvenhárom éves voltam, amikor a lányom megszületett. Az orvosok azt mondták, hogy ne álmodozzak, de a férjemmel nagyon szerettünk volna egy gyereket, és hamarosan meg is lett. Persze a férjemmel el akartuk kényeztetni és mindennel el akartuk látni, de mi csak egyszerű munkások voltunk.
Nagyon igyekeztünk, két munkahelyen dolgoztunk, részmunkaidős állásokat vállaltunk; jól etettük a lányunkat, jól öltöztettük, cipőt húztunk rá. De a férjem szíve nem bírta a nyomást. Ötvenéves korában meghalt. A lányom és én egyedül maradtunk.
Én ugyanúgy dolgoztam tovább, nem tudtam abbahagyni. A lányom nyugodt gyermek volt. Nem voltak félreértések közöttünk. A lányom felnőtt. Nyelvészetet akart tanulni, de nagy volt a verseny, nem kapott államilag finanszírozott helyet, ezért inkább a tanári pályát választotta, nem volt verseny.
Sokáig nem jött ki a másik nemmel. De amikor elkezdett részmunkaidőben dolgozni egy boltban, megismerkedett Vovával. Vova jómódú, jómódú családból származott. Nagyon jól gondoskodott a lányáról. A lány pedig nem volt hozzászokva az ilyen figyelemhez, ezért hamar beleszeretett. Összejöttek, és hamarosan összeházasodtak.
Akkoriban egészségügyi problémáim voltak, és két hétig kórházban voltam. „Anya, hogy lesz meg az esküvőm nélküled?” – kérdezte, amikor eljött az italboltba, és hozott ételt és gyümölcsöt, én pedig megnyugtattam. Az esküvőjük megtörtént. Az anyósok adtak nekik egy lakást, majd adtak még pénzt az utazásra, és segítettek a lakás felújításában. A lányom azt mondta, hogy saját vállalkozásuk volt. Én is adtam nekik tisztességes ajándékokat.
Például a vejemnek újévre adtam egy bőrtárcát, a lányomnak pedig március nyolcadikára egy ezüst nyakláncot és fülbevalót. Persze az én ajándékaim nem hasonlíthatók a házasságközvetítőkéihez, de én nyugdíjas vagyok, és egyedül élek, alig tudok megélni.
Főleg a leszerelésem után, amikor minden munkámat fel kellett adnom. Már hatvanhat éves vagyok, nincsenek különösebb igényeim: valahogy megoldom. A lányom és a vejem úgy döntöttek, hogy építenek egy vidéki házat. A vejem szülei már akkor is felajánlották, hogy segítenek, de én nem tudtam segíteni a lányomnak. Igaz, hogy volt negyvenezer megtakarított pénzem, de ez nem volt az az összeg, ami segített volna rajtuk. A lányom eljött hozzám, hogy beszéljünk a pénzről.
Mondtam neki, hogy aligha tudok segíteni neki. A szülei mindig segítenek nekünk, adtak egy lakást, egy utazást a nászutunkra, és most a házzal is segítenek. Te pedig egyáltalán nem segítesz nekünk. Úgy szégyellem magam miattad. – Lányom, van negyvenezer, félretettem neked, megkaphatod. Tudom, hogy anyagilag mindenben támogatnak téged. De ők fiatalok, és vállalkozásuk van. Én meg mindjárt hetvenéves leszek, nem vesznek fel, és nincs hozzá erőm.
A lányom megforgatta a szemét, és elégedetlen arccal távozott. Nem fogadta el a pénzt, azt mondta, nem akarja megnevettetni a csirkéket. Annyira sajnálom. Egyedül neveltem fel a lányomat, próbáltam neki mindent megadni, amit csak tudtam. Mi lett belőle? Pénz nélkül már nem vagyok az anyja. Hogy változtatta meg ennyire a pénz?
