Ezért az esküvő után a menyem és a fiam a lakásomban lakhatott. És elkezdett határokat szabni nekem. A saját házamban. A központban. Nem tetszik neki, hogy nálam vannak a kulcsok, hogy én vagyok a lakás tulajdonosa.
Azt mondja, hogy akkor jövök be, amikor csak akarok, amikor ők nincsenek otthon. Ez igaz, akkor jövök be, amikor akarok, jogom van hozzá, de nem az én hibám, hogy nincsenek otthon, amikor jövök. Ez az én lakásom, akkor jövök, amikor kell, hozom nekik a savanyúságomat és a lekváromat. Úgymond, én gondoskodom róluk. Válaszként nem azt hallom, hogy „köszönöm”, hanem azt, hogy „adja vissza a kulcsokat”. Egyáltalán, ki ő az én házamban?
Azt is megtanulta, hogy tőlem nem veszi fel a telefont. Felhívom, hogy megkérdezzem, hogy vannak, hogy van az unokám és a fiam, vagy legalábbis ő hogy van, és ő nem hajlandó felvenni a telefont. Mindig annyira bosszús, amikor hívom. Pontosan tudja, hogy a fiam dolgozik, nem zavarhatom, ezért kényszerít, hogy hívjam fel a szüleit.
Ők egyébként messze vannak, és idegesíti őket. Ilyen lány és meny ő. És azt is állítja, hogy én vagyok a házvezetőnő a házában. Szeretném leszögezni, hogy nem az ő szekrényeit és loggiáit nézegetem, hanem a saját szekrényeimet és loggiáimat. Állandó rendetlenség van a házban.
Ha én nem lennék, úgy élne, mint egy disznó a karámban. Annyira hálátlan, amikor nincsenek otthon, én locsolom a virágokat helyettük, vigyázok a macskára, takarítom a házat, elpakolom a dolgait, elmosogatok utána.
Ellenőrzöm az ebédjét, ne adj’ isten, nehogy kihűljön, és a család többi tagját is megeteti vele. Más ember is szeretne ilyen anyóst, de ő csettint, határokat szab nekem. Arra kér, hogy maradjak ki ebből. Legyen jó háziasszony, tanítsa meg a fiamat és az unokámat rendesen főzni, és akkor békén hagyom. Addig is a leveséből csak a macskának jó.
