A mi családunkban nemzedékről nemzedékre ezt csináljuk: ha mindenki együtt ül le az asztalhoz ebédelni vagy vacsorázni, akkor egy hatalmas tálban és kanállal borscsot vagy levest teszünk az asztalra, hogy mindenki annyit egyen belőle, amennyit akar.
Hogy ne csöpögjön az asztalra, egy kanál kenyeret teszünk alá, miközben a szájunkhoz hordjuk. Hasonlóképpen, ha például pörkölt vagy sült krumpli van, akkor egy serpenyőbe tesszük, és mindenkinek villát terítünk. Nem értem, mi a baj ezzel. A családban mindenkinek megvan a sajátja. De a menyünknek eleinte nem tetszett, elkezdett külön tányért teríteni a fiunknak és magának.
Én tettem neki egy megjegyzést, mondván, hogy nálunk másképp mennek a dolgok, és ha már eljött hozzánk, tartsa tiszteletben a szokásainkat és a hagyományainkat. És fokozatosan abbahagyta, hogy leüljön velünk az asztalhoz, hogy valamit csináljon abban az órában, amikor mindenki eszik, vagy úgy tegyen, mintha elfoglalt lenne, mondván, hogy dolgozik (valamilyen távmunkája van, számítógépről, a szobájában ülve dolgozik).
Aztán kijön, főz magának valamit, és sunyi módon megeszi, amikor senki sincs otthon. Én már az ujjaimon keresztül nézem, mert mégiscsak a fiunk feleségéről van szó. Bár nem örülök a viselkedésének. Arra is gondolok: mi lesz, ha gyerekük lesz? Vajon a gyereket is arra fogja tanítani, hogy ne vegyen tudomást arról, hogy ugyanabból az edényből eszik, mint mi?
