Eredetileg a faluból származom, ahol megismertem a férjemet és összeházasodtunk. Egész házaséletemben a válásról álmodtam, de erről soha nem beszéltem senkinek.
És most, amikor nyugdíjba mentem, úgy döntöttem, hogy beadom a válókeresetet. Még csak egy hónapja vagyok nyugdíjas, de máris sikerült átértékelnem az egész életemet. Szégyellem bevallani, hogy életem nagy részét egy olyan férfi felesége voltam, aki egyáltalán nem értékelt engem.
Mintha pikkely hullt volna le a szememről. Házasságunk első tíz évét egy olyan faluban éltük le, ahol mások véleménye nagyon nagy befolyással bír. A faluban gyakorlatilag nincsenek válások. Ezt el kell viselni, mert hol találhatnál jobb férfit? Eleinte az anyósomat tartottam minden bajom forrásának. Azt hittem, az ő hibája, hogy nem hagyhatom el a házat, hogy rosszul nevelem a gyerekeimet, és hogy nem vagyok jó háziasszony. Titokban válásról álmodoztam, de mi a fenének, „az emberek nem értenék meg”. Aztán örököltem a szüleimtől egy városi lakást. A férjem még mindig nem tudott alkalmazkodni és tisztességes munkát találni.
Én lettem a család fő kenyérkeresője, de a totális ellenőrzés és a szemrehányások nem szűntek meg. Tehát nem csak az anyósom volt az oka. De továbbra is tűrtem, mert a gyerekek a tinédzser éveik közepén jártak, és nem akartam őket felzaklatni a válásunkkal. Később a gyerekek felnőttek, és saját családot alapítottak. De ismét valahogy kényelmetlenül éreztem magam, hogy be kell adnom a válókeresetet, miután annyi éven át egymás mellett éltünk.
Egy hónapja azonban nyugdíjba mentem, és hallottam, hogy a férjem megkérdezte, hol fogok most dolgozni, mert kellett valami, amiből meg tudunk élni. Ő maga már régóta munkanélküli. Ekkor tört meg a türelmem. Az egész életem lepergett a szemem előtt, és arra gondoltam: tényleg ezzel az emberrel akarom leélni a hátralévő életemet, miután annyi éven át éltem? A fiatalságom véget ért, és nem volt semmi jó, amire emlékezhetnék. Még aznap összepakoltam a férjem holmiját, és elküldtem a faluba, anyámhoz. A lakás az enyém, így jogomban áll úgy rendelkezni vele, ahogy akarok.
De a gyerekeink nem értették, hogy mit tettem. Persze nem vártam, hogy helyeslik a döntésemet, de a gyerekek valóságos bojkottot rendeztek, követelték, hogy bocsássak meg az apjuknak, és vegyem vissza. Még azt is mondták, hogy szégyellik magukat miattam a házasságközvetítők előtt.
De én ezt nem akarom. Elegem volt belőle az életemben. Ez az ember tényleg észhez térítette a gyerekeinket? Próbáltam nekik elmondani, hogy idegenek vagyunk egymásnak, és nincs értelme megtartani valamit, ami már régen elmúlt. De mintha nem hallgatnának rám, vagy nem akarnak meghallgatni. A férjem minden nap felhív, és arra kér, hogy vegyem vissza, mondván, hogy 35 évig éltünk együtt, és öregkoromban úgy döntöttem, hogy koncerteket szervezek. Annyira rajtam vannak – a férjem, a gyerekeim, az anyósom -, hogy már azt sem tudom, mit csináljak. De úgy érzem, hogy nem akarok velük élni többé. Elegem volt, eleget szenvedtem. De hogyan magyarázzam meg ezt mindannyiuknak, és ne hajoljak megint a körülményekhez…
