Anyukám egy jellemes nő. Sok mindenen ment keresztül az életében, de soha nem láttam könnyeket a szemében. Amikor én tíz, a bátyám pedig nyolc éves volt, apánk meghalt egy építkezési balesetben. Anyám egy egyszerű, vidéki lány, aki kilenc osztályt végzett, ami azt jelentette, hogy nem volt munkája.
És nem támaszkodhatott idős szüleire sem, mert nekik is segítségre és támogatásra volt szükségük. Anyukám helyzetében bárki zavarba jött volna, de ő gyorsan megtalálta a kiutat, és munkát kapott. Először udvarokat söpört, majd gazdag emberek lakásait kezdte takarítani.
Emlékszem, hogy nagyon fáradtan jött haza, de volt ereje ránk mosolyogni és ellenőrizni a házi feladatainkat. Szorgalmának köszönhetően édesanyám jobb munkát talált, és még oktatásban is tudott részesíteni minket.
Nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok neki. Huszonnégy éves koromban megnősültem, és Németországba költöztem a férjemhez. Anyám a bátyámmal maradt. Sajnos, a kemény munkával töltött évek nem maradtak következmények nélkül. A kor előrehaladtával anyámnak sebek alakultak ki. Németországban találtam egy jó állást, és pénzt küldtem anyám gyógykezelésére. A bátyám nemrég megnősült.
A férjemmel nem tudtunk eljönni az esküvőre a munkánk miatt. Három hónappal az esküvő után felhívott az édesanyám. Először nem ismertem fel a hangját. Soha életemben nem volt még ilyen csendes és törékeny. – „An, vigyél el innen. Amikor zokogást hallottam a telefon másik végén, nagyon összezavarodtam. Az én vasanyám sírt! – „Anya, mi történt? Anyám azt mondta, hogy a menyem megszabadul tőle. Nem megyek bele a részletekbe, de egyszerűen borzalmas. A legrosszabb az, hogy a bátyám úgy tesz, mintha semmit sem venne észre. Nem is vettem a fáradságot, hogy felhívjam a bátyámat, csak vettem egy jegyet. Nehéz nekem azzal foglalkozni, aki képes elfelejteni, hogy anyánk mennyi mindent tett értünk.
