Nina és Vadym nem éltek párkapcsolatban, de néhány havonta egyszer találkozott a férjével. Az volt a helyzet, hogy Vadym egy másik országban dolgozott, ahol többet fizettek neki. Amikor már elég idősek voltak a feleségével, a fiuk már önálló fiú volt, és az időseknek nem sok mindenre volt szükségük, Nina gyakran felhívta a férjét, és kérte, hogy jöjjön vissza végleg – hogy a feleségével élje le a napjait.
Vadim folyton azt hajtogatta, hogy ha nyugdíjba megy, akkor végleg elköltözik.
Nina megszokta, hogy egyedül éljen. A fia gyakran meglátogatta őt a két huligánjával. Soha nem hagyták, hogy a nagymama unatkozzon. Eljött hát a nap: Vadym bármelyik percben megérkezhetett. Nina sietett megteríteni, nem hitt a szerencséjének. Elhatározta, hogy elszalad a boltba sajtot venni, mert meg kellett kényeztetnie a férjét a kedvenc kulináris remekművével! Amikor Nina kilépett a házból, nem hitt a szemének: Vadim ott állt előtte egy négyéves kislánnyal. Nina, ő… a lányom – mondta Vadim a padlót nézve. – „Te áruló! Hogy tehetted?” – sikoltott Nina.
Odarohant a tóhoz, leült a partra, a távolba nézett, és magában elgondolkodott, mit tett rosszul. Aztán eszébe jutott, hogy ő maga biztatta a férjét, hogy menjen el dolgozni. Akkoriban nem volt más választásuk. Nina úgy gondolta, hogy az ő hibája volt. „Hol van az anyád?” – kérdezte, amikor hazaért. „Meghalt szülés közben” – Vadym nem tudott a felesége szemébe nézni – „Értem, megértem, elköltözünk egy másik városba, hogy ne hozzunk téged zavarba, sajnálom. És addig is megismerjük egymást. Vadim szeme felcsillant, és Nina odalépett a lányhoz. Most én fogok vigyázni rád, nem bánod? Most apu hoz nekünk túrót, és csinálunk egy kis szirnikit! A kislány átölelte Nina lábát, és innentől kezdve minden jól ment nekik.
