Vera bevett egy tablettát, és visszament az ágyba. Megint rosszul érezte magát, de fel kellett kelnie, hogy előkészítsen valamit a fiának és a menyének. Kinyitotta a szemét, és ránézett a férje képére. Már régen nem volt velük, de a fájdalom nem múlt el.
Túlságosan szerették egymást, annyi éven át éltek együtt. Borja lobbanékony volt, de vidám és gondoskodó. Mindig virágot és ajándékokat adott. Elmerült az emlékek mélyén, és eszébe jutott az esküvője napja. Fiatalon és gyönyörűen, fehér ruhában ült a tükör előtt, és aggódott, hogy hamarosan megérkezik a vőlegénye. Vajon jól tette, hogy beleegyezett? „Talán nem kellett volna anyámra hallgatnom?
Megérkezett a kocsi, itt a vőlegény” – gondolta Vara. De nem volt boldog, eszébe jutott, hogy tegnap látta Borját a boltban: „Rég nem láttam, a szertartás után a városban lakott. És őt bámulta. Elkéstél, fiam, holnap férjhez mész – rángatta félre az eladó.
Gondolatmenete megállt, a vőlegény már régen nem járt itt. De aztán kinyílt az ajtó, és Borisz belépett, őt követte az anyja. A karjaiba vette, és kivitte a házból. Az asszony nem bánta. Együtt kezdtek élni, és az egész falu sokáig beszélgetett róluk. Az esküvő után pedig Borisz bevallotta, hogy beszélt Vara vőlegényével, és az visszautasította.
A városba költöztek, először kollégiumban laktak, majd a gyár, ahol Borisz dolgozott, adott nekik egy lakást. Boldogok voltak, és két gyermekük született. Most a lánya férjhez ment és külföldön él, a fia pedig felnőtt. Soha nem bánta meg a döntését, és ma már nem tud nélküle élni.
Könnyes szemmel az asszony úgy döntött, hogy lefekszik. Rosszul érezte magát, a férje mintha hívogatta volna. Olyan jóképű és fiatal volt. Követte őt, ahogy akkor is tette. Másnap megjött a fia a családjával. Alig észrevehető mosollyal feküdt, és a tűzhelyen egy egész fazék borscs állt.
