Nem vagyok őrült, és nem vagyok rossz nagymama. Csak belefáradtam mindenbe. Igen, nem adtam málnát az unokáimnak, hanem magamnak szívtam. Egész életemben hümmögtem, és most a jól megérdemelt nyugdíjamból élek.
Miért kell az egész családot a hátamon cipelnem? Már nem vagyok negyvenéves. A lányom és a férje nemrég béreltek egy lakást. És amíg velem éltek, a nyakamra ültek és a lábukat hajlították. Ők ketten nemrég fizették ki az utolsó pénzüket a lakásért. Most pedig a nyugdíjamon ülnek. Én fizetem a lakbért, én fizetem az ételt, én fizetek mindent.
Még jó, hogy van még egy zsák krumplim, céklám és a paplanjaim, amiket szintén a saját pénzemből készítettem. Elegem van abból, hogy levest eszem vízzel. Belefáradtam mindenbe. A lányom már harmadszor van segélyen. Már senkinek sincs szüksége rá a munkahelyén – nem megbecsült alkalmazott. A cég, ahol dolgozik, most bezár, és ő folyton oda jár: „Ne gyere ide”. Ő ezt nem érti.
A férje is így van ezzel; a cég, ahol dolgozott, csődbe ment. Most ez a függő férfi, akárcsak a felesége, munkát keres. Ugyanolyan igényes, az otthonához közeli munkát akar, és azt akarja, hogy jól fizessen. Az egész napját azzal tölti, hogy lóg:
Valószínűleg álmai állását keresi. Nem tudom, meddig fog tartani.
Éppen ma jöttem haza a piacról, és úgy döntöttem, veszek egy kis málnát. Annyira szeretem őket. Hazajöttem és megmostam őket. Elmentem egy könyvért, le akartam ülni és olvasni. És ezek az unokák repültek be. Úgy döntöttek, hogy elveszik a málnámat.
Kiáltottam nekik. Odamentek az anyjukhoz, hogy kigúnyolják. Jött a lányom, és a lelkiismeretére hívott. Azt mondta, hogy ők gyerekek, egy házban lakunk, osztoznunk kell. Szidott engem, mint egy kislányt. Nem bírtam ki, és mindent elmondtam neki. Egyedül neveltem a lányomat, mindent megadtam neki. Megnősült, és most nekem kell eltartanom őt, a gyerekekkel és a férjével együtt. Sokáig fiatal voltam.
