Amikor találkoztunk, minden rendben volt. Bemutatott a szüleinek, és elkezdtem gyakran látogatni őket. Esténként teáztunk és süteményt ettünk, és terveket szőttünk a jövőre nézve. Egy évvel később megkérte a kezemet. Azelőtt Andrij a szüleivel élt, és még azt is hallottam, hogy minden fizetését az édesanyjának adta.
De én azonnal feltettem neki egy feltételt, hogy külön fogunk élni. Andrij beleegyezett. Minden nap munka után először az édesanyjához és az édesapjához ment, és csak utána ment haza. Eleinte nem figyeltem rá, mert az embernek segítenie kell a szüleinek.
De aztán kezdtem bosszankodni. Elmondtam Andrew-nak, hogy bár együtt éltünk, mégis több időt töltött a szüleivel, mint velem. Azonnal javult a helyzete, és gyakrabban kezdett hazajönni. Jó jövedelmünk volt, és akkor már azon gondolkodtam, hogy gyereket vállalok.
Szülnöm kellett, mert már 30 éves voltam, körülöttem mindenki a második gyerekét várta, nekem pedig még az első sem volt meg. Andrij támogatott engem. De ehhez saját lakásra volt szükségünk. Ahelyett, hogy bérelnénk egy lakást, jobb, ha jelzáloghitelt veszünk fel.
Az én fizetésemet a megélhetési költségekre költenénk, Andrij fizetését pedig az előlegre tudnánk félretenni. Így döntöttünk. Így telt el néhány hónap. Megkérdeztem a férjemet, hogy mennyit takarított meg. Meglepődve nézett rám: „Nincs semmim.
– Hogy érti ezt? Már négy hónapja az én fizetésemből élünk, és hol van a te pénzed?” – Anyámnak adom… Tudod, ők csak hozzászoktak, hogy az én fizetésemből élnek, ezért úgy döntöttem… – Andrej, te normális vagy egyáltalán? Úgy értem, csak néhány hónapja élsz az én pénzemből. Aztán kirúgtam a lakásból. Nem tudok többé találkozni vele, nemhogy együtt élni vele. Még jó, hogy nem egy ilyen férfitól lett gyerekem.
