Apám annyira nem akarta, hogy a halála után bármit is örököljek, hogy egy olyan nő összes vagyonát bejegyeztette, akivel hosszú évekig élt együtt, de nem volt hivatalos kapcsolata. De a nő meghalt, és az örökös gyermekei mindent felosztottak egymás között, és kidobták apjukat a lakásból. Hatvanéves volt, és nem volt semmije, ezért eljött hozzám, és pénzt kért. Megfenyegetett, hogy beperel, ha visszautasítom.
Nagyon jól emlékszem, hogyan váltak el a szüleim. Anyámat nem hámozom, ő is jó volt, de apámmal összevesztek. A váláskor csak a kanalakon, takarókon és ágyneműkön osztoztunk. Apám a rendőrökkel jött, hogy anyámat rávegye, hogy adja oda neki a tévét, és anyám más dolgokat is elrejtett, hogy apám ne vigye el. Olyan szörnyű volt, hogy még most is rosszul vagyok, ha csak rágondolok.
– Mit csináltok? Szégyellhetnétek magatokat. Egy gyerek nézi mindezt! „ A nagymamák, akiknek a legnehezebb volt a válás, sírtak.
– „Nem vagyok benne biztos, hogy az én gyerekem!” – kiabálta az apa, és megígérte, hogy ellenőrizni fogja az apaságát.
Amikor a tartásdíj-per folyamatban volt, elvégeztek egy vizsgálatot, amely megerősítette, hogy az apám az apám. Apa nem örült ennek, de már nem harcolt a bíróságon. Csak a gyerektartást próbálta minél alacsonyabban tartani, annak ellenére, hogy akkoriban nagyon jól keresett.
Természetesen nem lépett velem kapcsolatba; sem egy telefonhívás a születésnapomon, sem egy karácsonyi üdvözlőlap. Átutalta az anyámnak a megítélt pénzt, és ennyi volt. Anya folyton azzal fenyegetőzött, hogy elveszi a szülői jogait, de amikor rájött, hogy ezzel csak boldogabbá tenné, nem beszélt többet erről.
Apám a nagyanyámmal sem tartotta a kapcsolatot, aki soha nem hagyta abba a kommunikációt velem. Árulónak tartotta, aki bedőlt a volt felesége szánalmas tirádáinak.
Apám gyorsan összebarátkozott egy nővel. Ő is elvált volt, és két, nálam valamivel idősebb gyermeke volt. Egy ideig az ő kis egyszobás lakásában éltek, aztán eladták, apám pénzt tett hozzá, és vettek egy másikat, sokkal nagyobbat.
Anyám néhány barátja, aki még tartotta a kapcsolatot apámmal, azt mondta, hogy apám minden vagyonát az élettársára íratta. A lakást, az autót és minden mást is az ő nevére íratott, hogy halála után semmit se örököljek. Anyám dühbe gurult, az utolsó sértéseket szórta apámra, és úgy döntött, hogy egyszer s mindenkorra lezárja életének ezt a fejezetét.
Nem sokkal később ő maga is találkozott egy férfival. Nem volt köztünk különösebb melegség vagy gyengédség, de a mostohaapám mindig jól és tisztelettel bánt velem, én pedig viszonoztam az érzéseit. A fia lett az öcsém, és még mindig közel állunk egymáshoz. A családunk nagyon jól fejlődött. Anyám jól keresett, a férje pedig még jobban.
Jó nevelést kaptam tőlük, és segítettek felújítani a lakást, amit apai nagyanyám hagyott rám. Megnősültem, és született egy gyermekem. Anyám és mostohaapám a hegyekbe költöztek, ahol új házat építettek, a bátyám pedig Németországban tanult. Megbecsült szakember vagyok, boldog feleség és egy kétéves kislány édesanyja.
Hosszú időt töltöttem egy pszichológusnál, hogy feldolgozzam a gyermekkori traumákat,amiketa szüleimokoztak nekem , de segített. Kikapcsolódtam a helyzetből, és már nem zavartak a múlt hirtelen jött emlékei. Különösen sokat segített, amikor apám becsöngetett hozzám.
Az évek során megöregedett, de felismerhető volt. Megdöbbentett, hiszen több mint húsz éve nem hallottam felőle – Szia, lányom. Be fogsz engedni, vagy így állunk a küszöbön? Szó nélkül hátráltam, hogy beengedjem. A fejemben olyan gondolatörvények kavarogtak, hogy nem tudtam kinyögni a szavakat. Apám a fejét rázva sétált be a lakásba. Nem zavartam őt.
– Hogy itt mindent átalakítottak, nem ismerem a lakást, amiben a gyerekkoromat töltöttem – mondta, és leült a konyhaasztalhoz -, főzöl nekem egy csésze teát? Felkapcsoltam a vízforralót, és apámra néztem. Nem volt valószínű, hogy erre járt, és ilyen messziről úgy döntött, hogy meglátogat. Nyilvánvaló volt, hogy valamiért itt van, de húzta az időt. Felöntöttem a teát, elé tettem, és megkérdeztem, miért jött.
Elmondta, hogy meghalt az ágyasa, és a gyerekei kidobták őt a lakásból, elvettek és felosztottak egymás között mindent – a lakást, az autót, a nyaralót és még a bankbetétet is. Nem hagytak neki semmit. A képébe röhögve azt tanácsolták neki, hogy menjen a bíróságra, és ott bizonyítsa be, hogy vásárolt valamit, és jogosult valamire.
Természetesen elment a bíróságra, de ez nem volt egy gyors folyamat. Most valahol laknia kell és ennie valamit. Nem engedheti meg magának, hogy lakást béreljen. Nemrég elvesztette a munkáját, és néhány éve van hátra a nyugdíjig. Aztán eszébe jutottam én.
– Ez a lakás anyámé volt, az én részemnek is itt kellene lennie, de akkor nem kértem. Most nehéz helyzetben vagyok. Pénzre van szükségem.
– A nagymamámtól kaptam ezt a lakást, amikor még élt. Itt semmi sem tartozik magához. Még csak el sem jöttél elbúcsúzni tőle.
– Semmi közöd hozzá, hogy eljöttem-e vagy sem. Ez az anyám lakása, én vagyok a törvényes örököse. Rám kellett volna hagynia, de te mindent elvettél, így tartozol nekem pénzzel. Különben is, én fizettem neked tartásdíjat, úgyhogy most neked kell eltartanod engem, oké? Ha nem akarod a könnyebbik utat választani, akkor a bíróságon fogom keresni a jogaimat.
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak ennek a férfinak, meddig mehet el a követeléseivel, de abban a pillanatban a férjem és a lányom visszatértek a sétából. Az apa megpróbálta a karjába venni az unokáját, de az sírva elhúzódott tőle, én pedig megkértem a férjemet, hogy kísérje ki az ajtón, amit ő kedvesen meg is tett. Az apa azt kiabálta, hogy be fog perelni, mert nem vagyok hajlandó békésen odaadni neki a pénzt.
A férjem megkérdezte, hogy ki ő és mit akar. Mindent el kellett magyaráznom neki. A férjem minden részlet nélkül ismerte a családomban kialakult helyzetet, de most nekem kellett beavatnom minden piszkos árnyalatba.
Aztán felhívtam anyámat, és beszámoltam neki a szokatlan látogatásról. Dühös lett és kiakadt, de azt mondta, hogy nincs miért aggódnom. Ő és a férje ismer egy nagyon jó ügyvédet, akit meg fog kérni, hogy nézzen utána az ügynek.
– Ez a balek nem kap semmit. Nagyon jó, hogy a gyerekek megpiszkálták, a karma visszaüt. Kár, hogy nem voltam ott, megmutattam volna neki, hogy hol a helye – füstölgött anya. Miután beszéltem vele, valahogy jobban éreztem magam.
Egyáltalán nem érdekel, hogy hol és miért fog élni az az ember, aki annyi fáradságot vett magának, hogy engem semmivel se hagyjon itt. Egy pillanatig sem éreztem bűntudatot. Lehet, hogy rossz ember vagyok?
