Nemrégiben a fiam felhívott. Azt mondta: „Vigyázz az unokákra egy hétig, a feleségemmel nyaralni megyünk a tengerpartra. Én a gyerekek nélkül megyek a tengerpartra. Így hát emlékeztettem őt mindenre. Attól a naptól kezdve, hogy 20 évesen, még be sem fejezve az egyetemet, úgy döntött, hogy megnősül.
Az volt az a nap, amikor független emberré vált. Nem tartozom neki semmivel. Családot és gyerekeket akart, hogy ő maga gondoskodhasson róluk. A lakást én magam is odaadhattam volna neki, de apám meghalt. Így nehéz volt egyedül a nyugdíjamból élnem. Így hát kibéreltem a lakást.
A gyerekei még fiatalok, a legidősebb hároméves, a legkisebb másfél éves. Van valami elképzelése arról, hogy hogyan fogok velük megülni? Én már nem vagyok fiatal, apám pedig már régóta nincs velünk. A gyerekei meteorok, van idejük mindenhova telefonálni.
Lehetetlen lépést tartani velük. A hátam nem engedi, hogy állandóan mellettük álljak. És ha emlékszel, a házasságkötésük utáni években az anyósok segítettek nekik. Ők szereztek nekik lakást, autót a fiamnak, és munkát is szereztek neki. Most már az unokáimmal is segítenek.
Nekem ehhez semmi közöm nem volt, hagytam, hogy hozzájuk menjenek. Már jártak hozzájuk, hát csodálkozzanak most is. Hadd menjenek vele a nyaralóba, szaladgáljanak. A barátom elítélt, azt mondta, hogy rosszat teszek. Így vagyok most is velük, és így fognak büdösödni nekem öregkoromban. Azt mondják, öregkoromban a tetteim biztosan vissza fognak jönni rám. Látod, senki sem fog nekem egy pohár vizet adni.
Olyan öreg vagyok már, hogy senkit sem látok magam körül, csak ha szükségem van rájuk, akkor hívnak. És úgy gondolom, hogy a szülők iránti tiszteletet nem szabad elveszíteni idős korban. Elvégre én adtam neki életet, én neveltem fel. Aztán hagytam, hogy felnőjön és önállóvá váljon. Ha nem tetszenek a nevelési módszereim, akkor ne beszélj velem. Éljen macsó emberekkel.
