Igor és én gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Még iskolás korunkban kezdtünk randizni. Amikor harmadéves voltam, a szüleim rákényszerítettek, hogy összeházasodjunk. Idővel a szenvedély eltűnt. Kezdtem azt hinni, hogy a szerelmünk elhalványult. Egyszer nagyot veszekedtünk, és ő dühösen azt mondta: „Elválunk!”. Én beleegyeztem. Amikor a férjem észhez tért, a végsőkig komolytalannak tartotta az egészet. Igor azt hitte, hogy hozzá fogok folyamodni, és kérni fogom az újraegyesítést. De erre nem került sor.
Neki és nekem volt egy lakásunk, amit a saját pénzünkből vettünk. El kellett adnunk az egyszobás lakásainkat, spóroltunk egy kicsit, és végül vettünk egy háromszobás lakást a belvárosban. A válás után a lakást kettéosztottuk. Igor ellenezte a lakás eladását. Azt akarta, hogy együtt éljünk benne, de én ezt nem tudtam elképzelni. Ezért azt mondtam neki, hogy eladom a felét. Azt hitte, hogy nem gondolom komolyan. Egy héttel később elhoztam az első ügyfeleket a részemre. Igor el volt ragadtatva. Odahívott és azt mondta: „Drágám, ugye csak viccelsz? Az ügyfeleid átvilágítottak? Nem adhatod a részedet idegeneknek. Nem fogom a lakásunkat szállóvá változtatni.
– Akkor vedd meg a részemet. Nem viccelek, mert meg fogom. Akkor idegenekkel kell együtt élned, vagy el kell adnod a részed pénzért. Ezt akarod? – Ne kezdd velem. Talán kibékülhetnénk. Tudod, hogy szeretlek. – Igor, azért szakítottunk, mert te akartad. És hogy őszinte legyek, legbelül én is erről álmodtam. A szerelem elmúlt, a paradicsomok elhalványultak, de barátok még lehetünk. Kivásárolom a részed. Szeretem a lakásunkat. Elvégre én újítottam fel és bútoroztam be. Igor most egyedül él. Tudom, hogy még mindig szeret, és reméli, hogy mindent visszaszerezhetünk. Én pedig már egy hónapja járok a munkatársammal. Még nem mondhatok semmit, de azt hiszem, szeretem őt. És senki sem tudja megmondani, hogy mi lesz ezután.
