Ilja aznap korábban ért haza, mint szokott: még csak fél kettő volt. Értetlenül bámulta, ahogy a felesége felöltözteti az alvó kislányukat, mellettük pedig elégedetlenül áll a fiuk: „Hova mész ilyen későn? És hova viszed a gyerekeket?” – »Úgy döntöttem, hogy elhagylak, nem bírom tovább.« – Varvara a férjébe nézett, és eszébe jutott, mennyire szerette őt régen.
»Főleg te menj el!« – Ilja kiabálni kezdett a feleségével, és nem törődött azzal, hogy a kiabálásával megijesztette a gyerekeket. „Tele van!” – válaszolta a felesége, és kiment a házból. Varya az első évüket paradicsomi boldogságban élte. Szó szerint sugárzott a boldogságtól, mert gyönyörű és sikeres férje volt, aki a tenyerén hordozta. »Ezzel a szépfiúval sok mindenen kell majd átmenned« – mondta néha az anyja,
de Varja nem hallgatott rá, és mindig azt mondta anyjának, hogy a családjukat nem fenyegeti árulás, mert nagyon szeretik egymást. Egy nap azonban Varja világa millió darabra hullott szét: megtudta, hogy a férje koxani felesége van. A fiuk születése után új problémák kezdődtek a házasságban, és a rossz érzés nem hagyta nyugodni a lelkét. Egy pillanatban még azt is elhitte, hogy Ilja minden ostobaságot kiűzött a fejéből, mert a családba visszatért a béke és a nyugalom. Minden rendben látszott, de a férje gyakran volt üzleti úton. Varja azzal nyugtatta magát, hogy csak a férje munkájának köszönhető, hogy a családjuk jólétben él és nincs semmiben hiányuk. Miután Varja lánynak született, férje üzleti útjai egyre hosszabbak és gyakoribbak lettek. Nem volt értelme Ilját kérdezni, mert minden kérdésére azt válaszolta, hogy a gyerekekkel kellene foglalkoznia, ahelyett, hogy butaságokon rágódna. Varja úgy érezte, hogy a férjének szeretője van.
Ezeket a gondolatokat azonban elhessegette, főleg azért, mert nem tudta megváltoztatni a helyzetet, és két gyerekkel elhagyni a férjét valódi őrültség lett volna. Nem mondott neki semmit, még akkor sem, amikor megérezte a másik nő parfümjét, és hallotta, hogy a szomszéd szobában valakivel telefonál. Egyik reggel Ninočka szólt neki, de ő nem figyelt rá. Kis lakás, alacsony fizetés – tudta, hogy nagy szerencséje volt, hogy felvették, mert nem volt munkatapasztalata. Varja automatikusan élt, mert muszáj volt! Alig volt energiája a lányára és a fiára, a saját életéről már rég lemondott. Mégis megdöbbentette, amikor valaki egy gyönyörű csokor virágot tett a pénztárgépére: „Ez önnek! Tényleg szeretném, ha mosolyogna.
Talán a virágok egy kicsit felvidítják” – mondta zavartan egy körülbelül harmincöt éves férfi. Ez a férfi állandó vásárló volt. Mindig ugyanazt vette: kolbászt, mártást, kávét, kenyeret és gombócokat. „Már végzett a műszakja, elkísérem haza.” Varja sokáig nem tudta elfogadni Andrej javaslatát, mert nem hitte, hogy ez a férfi komoly szándékai lehetnek a kétgyermekes anyával. Tudta, hogy még a saját apja sem akarja már a gyerekeket, mert az elmúlt évben egyszer sem jelentkezett, és itt egy idegen ember állt előttük. Elvesztette a türelmét, és azt mondta: „Kérem, értsen meg, két gyerekem van.” „Jól van, akkor hétvégére kirándulást tervezek az állatkertbe” – válaszolta a férfi.
Varvara zavarba jött, és nem tudta, mit mondjon. Nem tudta elhinni, hogy egy idegen ennyire szeretne a gyerekeivel játszani. Hiszen ő tanította meg a fiát dámaozni, a lányát pedig síelni. Éjszaka felkelt és elrohant a gyógyszertárba, amikor a gyerekei betegek voltak. Véget akart vetni a kapcsolatuknak, de ő így válaszolt: „Tényleg azt hiszed, hogy elveszíthetem egy ilyen előnyös játékot? Leszel a feleségem?” Varja már több mint öt éve házas Andrijával. Később még két gyermekük született, és a szomszédok és barátok mind azt mondják, hogy mindegyik gyermekük nagyon hasonlít az apjukra. – Tudod, valójában egyre inkább rád hasonlítanak! Talán azért, mert annyira szereted őket. – Természetesen, drágám, mindet nagyon szeretem, mert a folytatásodok!
