Anton mindennél jobban szerette Okszanát. A fiúnak mindene megvolt. Saját kétszobás lakás, saját autó, jó állás az apja cégénél. Mi kell még egy családalapításhoz? Szüksége lett volna arra, hogy a szülei elfogadják a menyét, de ők egyenesen elutasították. Az apának megvoltak a saját tervei a házassággal kapcsolatban, az anya pedig kifejezte a „phi”-jét arról, hogy Oksana anyja valami nyugdíjas…
Egyszóval Anton összeveszett a szüleivel, otthagyta az apja cégét, munkát kapott egy gyárban, és persze feleségül vette a szerelmét. Házasságra, mint olyanra, nem került sor. Összeházasodtunk az anyakönyvi hivatalban, együtt ültünk egy kávézóban, és ennyi. Aztán két kétszobás lakást elcseréltünk egy négyszobás lakásra, és az anyósomnál kezdtünk lakni. Inna Pavlivna kedves és bölcs asszony volt. Főzött a gyerekeknek ebédet, tisztán tartotta a lakást, és nem avatkozott bele a fiatalok magánéletébe. Csak néha szidta meg őket, ha nem vigyáztak az egészségükre.
Eltelt két év: „Anton, ma este díszvacsorát adunk. Ne késs el!” – szólította Oksana a férjét. »Emlékszem, emlékszem… Ma van a házassági évfordulónk« – válaszolta a férfi. »Nem csak az« – dorombolta titokzatosan Oksana… Anton még a megbeszélt időpontnál is korábban repült be a lakásba. „Terhes vagy?” – sietett Oksanához. »Igen!« ”Gyerekek, csak ne feledjétek, senki sem beszélhet arról, hogy Oksana terhes, kívülállóknak.
Csak a legközelebbi embereknek” – mondta Inna Pavlovna. »Miért?« Anton meglepődött. Talán ez egy jel vagy egy szokás. De ezt a szabályt be kell tartani – válaszolta az anyós. „Csak a legközelebbieknek. Ki lehet közelebb a szüleidnél? Nekem pedig voltak veszekedéseim velük. De nem lenne helyes, ha idegenektől értesülnének az unokájuk érkezéséről” – gondolta Anton.
„Fiam, mi a baj?” – vette fel a telefont az édesanyja aggodalommal a hangjában. Minden rendben van. „Miért sírsz, azért hívtalak, hogy felvidítsalak, te meg sírsz” – mondta Anton – ”Mindegy, készüljetek apáddal, hamarosan nagyszülők lesztek. „Ugyan már, anya, ne sírj már. Két éve nem hallottam felőled, és akkor ilyen nagyszerű hírekkel. Annyira hiányoztál. És apám is. – Anya, sajnálom. Olyan nehezen váltunk el. – Mi is sajnáljuk, fiam. Tudod mit, gyere el hozzánk szombaton. És kérdezd meg anyósodat. Mit fog apád mondani? Örülni fog. Garantálom.
